A prosopagnosia veleszületett változatában gyakran megfigyelhető szociális nehézségek már gyerekkortól jelen vannak, hiszen a kisgyerekek elsősorban az arcuk alapján ismerik fel szüleiket/gondozóikat, és ez alapján lépnek velük interakcióba. Később, az óvodás/iskolás kor kezdetén a jól működő arcfelismerés fontos szerepet játszik az új barátságok, kapcsolatok kialakításában és ezen keresztül a szociális készségek fejlődésében. A felnőtté válás során az arcfelismerési képesség a pártaláláshoz, karrierépítéshez és az egyéb társas kapcsolatok fenntartásához szükséges, tehát egész életünket végigkíséri. Ha működése valamilyen okból hiányt szenved, az egész életünkre kihatással van (Dalrymple, és mtsai., 2014). Dalrymple és munkatársai nyolc, fejlődési prosopagnosia-val diagnosztizált gyermekkel és szüleikkel végeztek interjúkat; az adatok elemzéséből kiderült, hogy mind a gyermekek, mind a szülők három, hasonló témakörbe csoportosítják az ezzel kapcsolatos élményeiket. A gyermekek részéről az első a nehézségeik tudatos felismerése, a második a változatos megküzdési stratégiák használata, a harmadik pedig a kondícióval járó szociális vonatkozások leírása. Ezzel párhuzamosan a szülők beszámolóiban is három fő téma került elő: 1) „bárcsak meg tudnám érteni”, 2) „segíteni szeretnék a gyerekemnek megküzdeni ezzel”, 3) „rossz érzés tudni, hogy a gyerekem szenved”. Az interjúk során elmesélték különböző élményeiket, tapasztalataikat a kondícióval kapcsolatban, melyek rávilágítanak a prosopagnosia érzelmi, pszichológiai és szociális nehézségeire. Ilyen például az egyik szülő által mesélt történet, melyben a fiának, mivel az osztályban egy kivétellel mindenki fehér volt, csak egyetlen barátja volt: az indiai kisfiú, akit meg tudott különböztetni a többiektől (Dalrymple, és mtsai., 2014).
Egy esettanulmányban egy fiúról és az édesanyjáról számoltak be, akiket prosopagnosia-val diagnosztizáltak. Az interjúk során négy fő terület emelkedett ki, ahol az arcfelismerési probléma a legnagyobb nehézségeket okozta számukra: 1) iskola/karrierépítés, 2) személyes biztonság, 3) szociális kapcsolatok, 4) megküzdési stratégiák kialakítása. Az anya például többnyire olyan munkákat választ, ahol nem kell emberekkel szemtől-szemben kommunikálnia, a fiúnak pedig gyakran okoz nehézséget, hogy nem ismeri fel saját osztálytársait, tanárait. A biztonság is nehéz kérdés: egy zsúfolt helyen például könnyen elveszítik egymást, és utána nehezen találnak egymásra, ezért mindig előre egyeztetett találkozóhelyeket beszélnek meg. A legnagyobb nehézségek azonban a társas kapcsolatok terén kerülnek elő: mindkettőjük baráti köre nagyon szűk, néhány emberre korlátozódik, mivel ismerkedni könnyen tudnak, de később felismerni ugyanazt az embert már óriási kihívást jelent számukra. Ez különösen nehéz egy kamaszkorban lévő fiú számára, akit gyakran kiközösítenek, és barátságtalannak tartanak visszahúzódó, elkerülő viselkedése miatt. Ezeknek a problémáknak az enyhítésére különböző megküzdési stratégiákat fejlesztettek ki. A hajviselet, hanghordozás, testtartás, öltözködés és a találkozás helyszíne mind sokat segítenek az emberek felismerésében. Emellett előnyben részesítik a kis csoportokban zajló beszélgetéseket a négyszemközti interakciókhoz képest, mert így nem feltétlenül szükséges azonosítani, megszólítani beszélgetőpartnereiket. Mindketten gyakran használják az internetes felületeket kapcsolattartásra, mivel egy e-mail cím vagy név alapján könnyen be tudják azonosítani a másik felet (Diaz, 2008). Ezek a példák is jól mutatják a prosopagnosiaval gyakran együtt járó szociális nehézségek széles skáláját, melyek befolyással lehetnek az érintettek társas és karrierbeli lehetőségeire is. A minél korábbi felismerés, és leginkább a környezetükben élők megfelelő informálása elősegítheti ezen akadályok leküzdését, melynek elősegítése fontos célkitűzés a szakemberek (pszichológusok, tanárok, iskolai személyzet, stb.) számára (Diaz, 2008)