Ugyan már az 1800-as évek második felében Charcot és Wilbrand is írt olyan betegről, aki a kutyáját az orvossal is összekeverte (Séra, 2008), de a prosopagnosia kifejezés későbbről, Bodamertől származik (1947), aki három II. Világháborús sérültnél írta le az arcok felismerési zavarát. Bár egyik eset sem volt tiszta prosopagnosia, Bodamer akkora hírnévre tett szert általuk, hogy minden prosopagnosiás tanulmányban idézik azóta is. Egyik betege a legközvetlenebb ismerőseit sem ismerte fel, de Hitlert azonnal megismerte az egyedi bajusz- és a hajviselet miatt. Bodamer már ekkor felfigyelt arra, hogy a sérülést követően az azonosítás az arc részletei és más kompenzációk segítségével – pl. hang, valamilyen jellegzetes vonás – történik (Ellis, 1996).

A szerzett zavar számos okból kialakulhat és csak ritka esetben érinti kizárólag az arcok felismerését. Az egyik ilyen ritka AP-s eset Henley és Rains (1999) páciense, aki születés utáni meningitis következtében volt képtelen arcokat – magát és szüleit is – felismerni úgy, hogy a tárgyészlelése és a nyelvi képességei, valamint emlékezete normális volt, ill. nem olyan mértékben károsodott, amivel a súlyos arcfelismerési zavart magyarázni lehetne.

Szerzett prosopagnosiában sok altípust elkülönítenek. A leggyakoribb és legtöbbet használt felosztás az apperceptív és asszociatív (prosopamnézia) prosopagnosia (Damasio, Tranel, & Damasio, 1990). Az első esetben az észlelés alacsonyabb szintű folyamata(i), a másodikban pedig a szemantikus információkhoz való hozzáférés károsodik. A prosopagnosia szerzett változatára sokáig úgy tekintettek, mint egy különleges esély, amivel betekinthetünk a normál arcészlelés folyamataiba.

A szerzett zavar a nagy balesetszám és az egyre jobb ellátás (olyanok is túlélnek pl. agyvérzést, akik pár évtizede meghaltak volna) miatt elég gyakori, ellenben a veleszületett ritka (noha korántsem annyira, mint korábban gondolták).